Vita/Kultúra

Gyerekként nem szerettem vitázni, pedig édesanyám egy rendkívül talpraesett természetű nő volt, aki igyekezett megtanítani arra, hogy álljak ki magamért és másokért, ha úgy adódik a helyzet. Másokért ment is, hiszen emlékszem, hogy már az első óvodai barátomat is úgy szereztem, hogy nem hagytam, hogy elvegyék a "középsősök" a srác homokozókészletét. Felszólaltam, lebutáztam Őket és a mai napig azt vallom, hogy teljesen meg is érdemelték.
Azonban amikor oda került a sor, hogy saját magamat kellett megvédeni, a saját érdekeimben kellett cselekedni, netán önmagamért felszólalni, egyből anyukám szoknyája mögé bújtam, majd szipogva vártam, hogy megoldódjon az éppen aktuális probléma.

Idővel persze minden és mindenki változik. Foglalkoztatni kezdtek a kritikus gondolkodás alapjai, a viták, az érvek, az eszmecserék. Szerettem volna kiterjeszteni a saját látásmódomat, megérteni mások gondolatait, ütköztetni azokkal azt, amit számomra jelentett egy adott téma. Megszerettem a vitát és igyekeztem jól is művelni azt, kifejezetten akkor, amikor a saját véleményemről volt szó (ami valljuk be gyakran nem egyszerű feladat, főleg az indulatok hevében). Azonban egy ideje sajnos arra lettem figyelmes, hogy az emberek mintha elfelejtették volna, hogy hogyan is kell ezt csinálni.

Talán a közösségi oldalakkal kezdődött minden, habár el kell ismernem, hogy nem a kezdetekkor, mert bár az internet elterjedésével elkezdtek szaporodni a kötekedő kommentek és fiókok, az emberek nagy része a "ne etesd a trollt" elv szerint továbbra is képes volt az értelmes és érdemi vitákra, eszmecserékre. 
Valami mégis megváltozott. Az algoritmusok kiismerték az ízlésünket, megtanultak helyettünk gondolkodni, a számunkra előnyös társadalmi csoportokba besorolni minket. Megtanulták szűrni a számunkra zavaró, kellemetlen témákat, behelyettesíteni azokat olyan dolgokkal, amihez nem kell kilépnünk a pihepuha komfortzónánkból.

Hiszen miért is szeretne olyan dolgokról hallani a kedves olvasó, amik felzaklathatják Őt, ha nézhet helyette egy aranyos kiscicát, ahogyan éppen rommá töri a berendezést? Miért is kellene olyan emberek között léteznie, akik máshogyan gondolkoznak, másképp látják a világot, mint Ő maga?

Nem kell. Erre valók a buborékok. Egyszerűen nincs erre szükség. 

Viszont térjünk csak vissza az óvodákhoz egy percre. Biztos vagyok benne, hogy sokan köztünk (sőt, akár talán a kedves olvasó is) voltak bárányhimlősök. Van, aki előbb, van aki később. Tudtommal a gyermekkoromban, a szülők nagy része önként tette ki a gyermekét ennek a betegségnek és nem azért, mert rosszat akart volna neki, pont ellenkezőleg. Szerették volna, ha minél hamarabb túlesik rajta, esetleges szövődmények, vagy további gondok nélkül. Szerették volna, ha már gyerekként megerősödik az immunrendszere, hogy a későbbiekben ne okozzon neki gondot egy-egy betegség. Gondoljuk csak át, hogy manapság hogyan működnek a vakcinák.

Most pedig fordítsunk egyet a helyzeten. Képzeljük el azt, hogy gyermekként egy teljesen steril, mindentől óvó szobában kell élnünk. Semmit nem kaphatunk el, semmilyen kór nem kerülhet a szervezetünkbe, még a széltől is óvnak minket. Vajon mi következik akkor, ha kilépünk a zord, bacilusoktól és vírusoktól hemzsegő valóságba?Valami olyasmi, mint amikor emberek a véleménybuborékjaikból kiszabadulva összetalálkoznak egy másik ugyanilyen, ugyanakkor más véleményen lévő ember gondolataival. Klinikai halál.

Előkerül a nyomdafestéket nem tűrő hangnem, a habzó szájjal való fröcsögés, felszínre tör belőlünk a primitív ősember, aki tulajdonképpen hörgésekkel kommunikálja azt a területére betévedő idegennek, hogy neki bizony nincs arra keresnivalója. És hogy miért? Mert Ő bizony jobban tudja, azért. Hiszen Ő van ott, nem pedig a másik. Honnan is tudná az, hiszen csak egy primitív bunkó ősember! Addig persze nem jut el, hogy saját magát is beazonosítsa, hisz neki felesleges gondolatokkal alátámasztania, amit az ösztönei súgnak. Tudja Ő anélkül is.

Valahol itt halt meg a vita.

Persze megemlíthetném itt az evolúciónk összes létező alakját, a Homo heidelbergensistől, az egyszerű influenszerig. Végig zongorázhatnám, hogy hogyan jutottunk el eddig a pontig. Beszélhetnék a magas lóról, hogy bezzeg a régi szép időkben minden mennyire jobb volt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy primitív, szarrágó (elnézést a kifejezésért) ősemberek mindig is voltak és valószínűleg lesznek is. Ahogyan olyan emberek is, akik a kritikát irigységnek élik meg és ahelyett, hogy befogadnák azt, két karommal kapaszkodnak a saját elcseszett jellemükhöz. A vita hiánya ugyanis hozzánk tartozik. A büszkeségünkhöz. Ahhoz, hogy nem vagyunk képesek engedni a magunkéból. Ahhoz, hogy habár technológiai szinten képesek vagyunk a fejlődésre, jellemileg egyre kevesebbek vagyunk minden új, az életünket elkényelmesítő találmánnyal. Ahhoz, hogy a gondolkodást felváltják a vezényszavak és ahhoz, hogy mi ezt mind tétlenül hagyjuk.

Hiszen, ha tenni akarnánk ellene, ahhoz el kellene hagynunk a kényelmes kis buborékunkat...