Presszókávé

Pest minden tekintetben egy különleges hely, bár a "különleges" jelző, itt inkább úgy értendő, mint amikor a plátói szerelmünk lekoppint minket egy hasonló kifejezéssel. "Nagyon különleges vagy, de sajnos ez nem működne köztünk. Nincs meg a kémia."
Pest és közöttem sincs meg a kémia. A vágy persze részemről meglenne, hiszen megannyi érdekes zug, jó hangulatú pincekocsma, magát az elitizmus világába képzelő szálloda és étterem van jelen, hogy az építészetről és a kulturális rendezvényekről már ne is beszéljek, de valami mégis taszít tőle.
Talán a húgyszag az aluljárókban, a kéregetők a nyugatinál, a lopott parfümöt tukmálók, az unott arcok, a kötekedő BKK ellenőrök, az irdatlan magas árak...
A listát folytathatnám mindazzal, ami ezt a várost igazán "magyarrá" teszi. A mai nap is ez a magyarság csapott arcon, ahogyan a Keleti pályaudvarhoz értem.

Manapság már ritkábban utazok vonattal, de ha igen, általában az első osztályra veszek jegyet. Nem azért, mert így élem ki a felsőbbrendűségemet az unalmas, késésekkel és felsővezetékszakadásokkal tarkított utazásaim során, egyszerűen csak megtanultam az évek alatt, hogy itt talán még van értelme a helyjegy váltásának és jó eséllyel nem kell végig állnom az utat, ha ide vásárlok.
Így volt ez most is és mivel pár hónapja, több közösségi platformon is szembe jöttek velem random influenszerek videói és posztjai is arról, hogy mennyire előkelő lehetőség a pályaudvar business várója, amit az első osztályra vásárolt jegyek mellé ingyen használhat a kedves utas, így gondoltam teszek egy próbát.

"Szia, bocsi, nincs egy szál cigid?" - szólt hozzám a jól megszokott hang, amire már zsigerből jött is, a megszokott válasz: "Ne haragudj, sajnos csak egy szálam van ezen kívül." Kezem már a doboz után nyúlt, amit direkt erre tettem félre, felkészülve az esetleges bizonyítási eljárásra, azonban az alak már régen a következő áldozatát fürkészte, mintha az előtt ott sem lettem volna.

Megfordult a fejemben, hogy egy ilyen környezetben hogyan is lehet valami annyira elit, mint a business váró? Hogyan tud működni? Milyen emberek lehetnek bent? Tényleg ingyen ehetek és ihatok?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sejlett fel bennem egy pici reményfoszlány és bizalom a kecsegtető ismeretlen irányába: Talán itt kezdődik. Talán ez az az elszigetelt pont, ami a Keletet és a Nyugatot összeköti egy presszókávé mellett, mindezt egy első osztályú helyjegy áráért, kék színű bőrfotelekben a lelkünkbe szürcsölve.

Ugyanakkor felötlött bennem valami más is: Pest maga.
A bizalmatlanság, egy dohos késdobáló látványvilága, amelynek az ajtajára az van kiírva: "Belépés csak a dresszkód szabályait követve".
Maga a paradoxon kapuja, amin átlépve, talán az egyén is önmaga ellentétévé válik. Kifordul magából és elhiszi a saját lénye fontosságát, nagyságát, legyen bármilyen csúszómászó is a valóságban.

Ahogyan átléptem a váró bejáratán olyan valóságosnak tűnt minden. Üzletasszonyok és férfiak, két uniformisos felszolgaló hölgy, süteményespult, kék bőrfotelek és végül de nem utolsó sorban a jegykezelő, aki egy üveglap mögül emelkedett ki a székéből, hogy ellenőrizze a jegyemet.
Miután megvizsgálta, csak annyit mondott:

"Sajnos megváltozott a szabályzatunk és már csak prémium jeggyel lehet igénybe venni a várót. Az első osztályú jegy már nem elegendő."

Valahol itt csapott ismét arcon a magyarság.
Nyilvánvalóvá vált, hogy az influenszer kampány miatt megnövekedett a forgalom, ahogyan az is, hogy így már nem volt kifizetődő az első osztályú jegy mellé adni a vendég belépőt. Kellett valami, hogy visszahozzák az árát. Kellett valami, amivel korlátozni tudják azt, hogy ki érezheti magát különlegesnek.

Különleges voltam persze én is. Pontosan egy pillanatra. Pont úgy, ahogyan a plátói szerelmek esetében is. Különleges, de mégsem elég különleges, hiszen Pest ismét lepattintott, pedig naivan hittem benne, hogy megiszunk együtt egy kávét.

Talán majd legközelebb...